Bukovinai székelyek
1941. május 11-én írták alá román és magyar részről a székelyek Bukovinából Bácskába telepítéséről szóló megállapodást. Andásfalva, Fogadjisten, Hadikfalva, Istensegíts és Józseffalva lakossága elszállítását 30 vasúti szerelvénnyel bonyolították le.
Még éppen csak berendezkedtek a bácskai falvakban, amikor 1944 októberében oda is megérkezett a kiürítési parancs. Házat, jószágot hátrahagyva indultak a szekérkaravánok az ország belseje felé.
Egy nehéz tél után a Bonyhádra és környékére történő telepítéssel látszott megoldódni az otthontalan székelyek problémája.
A németajkú lakosságra váró kitelepítés kínálta a kormány számára ezt a lehetőséget. Mivel Bátaszéken a németek kitelepítése csak 1946 őszén kezdődött, az 1945-ben érkező székely családokat kényszerűségből „rátelepítették” a német családokra, komoly konfliktusokat előidézve ezzel. A Moldvát, Bukovinát, Bácskát megjárt nép így nyert végleges otthont Tolnában.
Bátaszékre Józseffalváról (84%) és Hadikfalváról (15%) származók érkeztek a legnagyobb számban. Vissza-visszatérő gond volt a munkakerülőknek, koldusoknak tartott telepesekkel szembeni ellenállás feloldása.
Hagyományok és ünnepek
A bukovinai magyarok híven tartották népi hagyományaikat, népi játékaikat, népszokásaikat, népmeséiket, népdalaikat. Kedvelték a zenés mulatságokat, a táncot. Életükben fontos szerepet töltöttek be az év vallási eseményei, ünnepei és családi ünnepek, összejövetelek.
Munka
Az emberek földműveléssel foglalkoztak. Tavasztól őszig a földeken dolgoztak. Főleg kukoricát, „pityókát”, hagymát termeltek. Télen a lányok, asszonyok fonóba jártak, ahol a kendert dolgozták fel. A gyerekeknek már korán be kellett segíteni a munkába. Minden házban volt tehén, disznó, baromfi. Két kezük szorgos munkájával termelték a mindennapi kenyerüket.
Ráérő idejükben csizmadiákként, szűcsökként, kovácsokként, szabókként mesterkedtek. Mezőgazdasági eszközeikből az istállóban látható kiállításban láthatunk néhányat.
Székely Albert faórája
A millenniumi záró ünnepségsorozat alkalmával került a székely szobába az a faóra, melyet Székely Albert józseffalvi ezermester készített 1943-ban. A mester régi órákat javítgatva tanulta ki az ácsmesterség mellett az órák szerkezetét. Ezután már valóra válthatta álmát, hogy egy 2 méter magas “szalonórát” készítsen. Három ilyen óra készült, melyből a tájházban található időrendben a harmadik darab. A korabeli Filmhíradó is beszámolt a szabadkai vásáron bemutatott óráról. Nem készült el teljesen, a külső faragások félbemaradtak, de az óraszerkezet működött. A második világháború eseményei kapcsán az óra Szegeden egy katolikus plébánosnál kötött ki. Innen került a szegedi múzeumhoz, ahol a pincében raktározták. Az évtizedek alatt állapota sokat romlott, megrongálódott. Feliratának egy részét levésték – rendszer-idegennek nyilvánult a kormányzó Horthy Miklósra való hivatkozása miatt. Időközben Székely Albert sem volt olyan helyzetben, hogy tehetett volna valamit az óráért.
Péter András Bátaszéki asztalos mester vállalta a felújítást, bár már nem sikerült működőképes állapotba hoznia. A bátaszéki székelység magáénak érzi, hiszen jelképezi számukra az egykori otthont, a sorsközösséget.
A tájház látogatóinak egyik kedvence az óra, nagy népszerűségnek örvend mind sorsa, mind művészi értéke miatt.
Viseletek
Mind az ünneplő (templomba járó), mind a hétköznapi viselet látható a szobában.
A szorgos kezű fehérnépek gyönyörű vásznakat szőttek lenből, kenderből. A ruhának valót, ruháikat maguk készítették. Gyapotból ’harisnya’-(nadrág) és ’szokmány’-posztót, ezen kívül lépcsős vonalú, négyzetmintás, élénkszínű ’festékeseket’, ágy- és duláp (falóca) takarókat, valamint ’csérgét’ szőttek.
Viseletük az erdélyi székelyekével teljesen egyezett. E tekintetben nem volt különbség a jómódú gazda és a Moldvába járó szegény között.
Szentképek
A székelyek nagyon vallásos katolikusok voltak, szobáik falán a szentképek mindig megtalálhatók – az itt látott módon felakasztva, szőttessel körülvéve.
Szőttesek
A székelyek csodálatos kézimunkáik alapanyagait is maguk készítették – fonták, szőtték, gazdag díszítéseik rendkívüli kézügyességről árulkodnak. Különlegesek az un. „festékes” szőtteseik. Díszítménykészlete közeli rokona a kelet-európainak. Anyaga – egykor házilag festett – gyapjúfonal, csupán láncfonala kender. Rendszerint két részarányos darabból van összevarrva, mert csak olyan szélben készülhet, mint rendes szövőszékük szélessége. Színük rendszerint vörös-kék-sárga-fehér, de ritkábban más szín is előfordul. A festékest takarózásra nem használták. Gyakran előfordult ezzel szemben templomokban, mint úrasztala- vagy szószékterítő, az udvarházakban ágyterítőként és falra függesztve használták. Ugyancsak asztal, ágy takarására szolgált a közszékelyek házában.
Vetett ágyak
Két vetett ágy is látható a szobában. Az ágy magassága híven tükrözte a család, a menyasszony gazdagságát. Díszítésére felhasználták a festékes szőtteseket, díszes szövött és jellegzetes (zsinóros) keresztszemes díszpárnáikat. Az ágy tetejére un. „németes” párnák kerültek.
Kiállítási tárgyak
A székely szobában lévő kiállítási tárgyak nagy részét Tamás Istvánné, Iboly néni adományozta a városnak 1997 novemberében.
Az éveken keresztül tartó vándorlásaik közben is megőrzött gazdag emlékanyag legszembetűnőbb tárgyai: a hozományul szolgáló vetett ágyak, a konyhai eszközöket tároló polc és Székely Albert híres faórája. Számos szőtt és hímzett kézimunka dicséri az egykor élt „fehérnép” keze munkáját. Fotók és iratok sokasága ad ízelítőt a letűnt korok emlékeiből.
A betelepítés után még 2-3 évig minden székely viselte hagyományos népviseletét. Ragaszkodtak származásukhoz, viseletükhöz, tárgyaikhoz. Sok család azonban kénytelen volt megválni megmaradt értékeitől, hiszen vagyonuk és pénzük kevés volt, de a nagy család fenntartásához sok akaraterő és pénz kellett.
Azért, hogy elfogadtassák magukat és beilleszkedésüket elősegítsék, levetették népviseletüket, kivetkőztek székelységükből. Elhagyták a székely nyelvjárást, hogy minél inkább alkalmazkodjanak a Bátaszéken élőkhöz, de a beházasodások miatt sem maradt élő a székelyes beszéd. A székely népi emlékek jelentős része így elenyészett, csak igen kevés számban maradt meg.
